Ázsia illata

Mindenki azt mondta, hogy van valami fűszeres, szúrós illat Ázsiában, amit az európai ember nem tud elviselni, csak megszokni. Hiába szaglásztam, amikor kiléptem a repülőből, nem éreztem semmit a fülledt melegen kívül.
A városról egyelőre annyit tudok mondani, hogy több kerületből, városrészből áll, és teljesen különböznek egymástól. Ahol a hotel van, KLCC (Kuala Lumpur City Center), a business központ, itt vannak a híres Petronas tornyok (a szobánk ablaka is a tornyokra néz), drága plázák, éttermek, szórakozóhelyek, luxushotelek, minden sarkon Starbucks, plázánként akár kettő. Aránytalanul megfizethetetlen az átlag helyi árakhoz képest, mégis folyton tömve van az összes létesítmény, főleg külföldiekkel. Egy-két napig oké, de amikor rájöttünk, hogy nem turisták vagyunk, és meg kell találnunk a reális árú kajáldákat és bevásárlóközpontokat, akkor ki kellett mozdulni a központból.
Na jó, azért itt is akad egy-két meglepő dolog az unalmas felhőkarcolók és üzletek mellett. Elmentem az erdőparkba, amolyan 'tartsunk meg egy darabot az eredeti őserdőből a város közepén' dzsungel. Az bejáratánál, ahol könyveket lehet vásárolni, meg valami rovarkiállítás is volt (gondoltam majd utána megnézem, nem tudtam ekkor , hogy nem ide fogok visszajutni) pici majmocskák rosszalkodtak, lesütött szemmel vonultak el, amikor az idős biztonsági őr lehordta őket:) A fejkendős recepcióstól megkérdeztem, mennyi a beugró, mondta hogy ingyenes, csodás és merre kell mennem? amerre akarok, hat ösvény van. Találomra elindultam az egyiken. Kiépített ösvény, egyre feljebb visz egy domboldalon. Közben mindenfelé elágazások: jobbra orchidea ház, balra ültetvények – ez volna a dzsungel? Hahh! Nem is olyan izgalmas. Ahogy egyre feljebb kapaszkodtam, kezdtek elágazni az utak, egyre sötétebb lett. Egy pillanatra megálltam. Elöl-hátul sehol egy lélek se. Ugyan már, ez csak egy kiépített park! Másztam tovább, a papucs nem a legjobb ötlet egy ilyen túrára. OKé, nem kell machete-vel ösvényt vágni, de csorog rólam a víz, 50 fok van és tele vagyok moszkítócsípésekkel. Megint megálltam. Fél órája bolyongok, és még vizet sem hoztam magammal. Ha visszafordulok, hamarabb kijutok vajon? Ekkor megmozdult valamelyik levél, jajj és még mindig mozog, miért nem kérdeztem meg van-e guided tour? Jobb ha sietek, egyre beljebb értem. Itt már nem hallani a város zaját. Végre egy tábla! Mi? Vigyázat a rovaroktól! És egy másik: Nem vállalnak felelősséget a balesetekért és halálesetekért! Már csak ez kellett. Ahogy felértem egy magas platóra, végre megpillantottam két kínai lányt, volt velük egy idősebb férfi, meg egy maláj. Szerintem ő volt a vezető, mert nagyon magyarázott nekik. Hála az égnek. Éppen indultak az egyik ösvényen, én meg észrevétlenül csapódtam. Ekkor megállt az elöl vezető férfi, megfordult és megkérdezte: Mit akarok, honnan jöttem? Esetleg szeretnék csatlakozni? Naná, magyar vagyok, és ha lehet csatlakoznék (a kis kínai rögtön rávágta hogy Budapest!) A vezető mindent elmondott a környező fákról, zöld levelekről, jó kedélyben, vicceket mesélve telt el a séta. A gombák 90 százaléka mérgező itt, megmutatta a durianfát, a gyömbérleveleket, hogy mi a különbség Tarzan és Jane liánja között, végig szórakoztatott minket. Aztán elértük a legmélyebb pontját az erdőnek, ahol egy nagy szakadék volt és csak függőhidakon lehet közlekedni. Ekkor vettem észre, hogy mögém is csatlakozott valaki, üdvözöltük az angolt is, így már hatan folytattuk az utunkat. Ment a viccelődés, amikor egyszer csak hátranézek a függőhíd közepén és az angol sehol. Kérdeztem, senki nem látta, én beszéltem vele utoljára. Szólongattuk, de a majmokon kívül nem válaszolt senki. Akár egy Agatha Christie regény kezdete...

Egyelőre ennyit a városközpontról:) Tőle északra terül el Kampung Baru, a maláj "enklávé". 5-10 perc gyalog, de mekkora különbség! Faépületek, sátorszerű közétkezdék, bazársorok. 1899-ben alapították a britek, jelentése "Új Falu" és ők látták el mezőgazdasági termékekkel az ekkor már 20.000 lakosú (főleg kínaiak, malájok és néhány európai) várost. Néhány részéből sikerült olyan fotót készíteni, ahonnan jól látszik a közeli City kontrasztja. Tény, hogy nem valami felüdítő látvány és érzés itt sétálni, és a város is látja ezt, csakhogy a fejlesztés nem olyan egyszerű, üzleti, etnikai, kulturális, emberi problémákba ütközik. Vannak a radikálisok, akik el akarják söpörni és kiterjeszteni ide a City felhőkarcolóit, és vannak a lokálpatrióták, akik szerint fel lehetne használni a turizmusban, hogy a turisták ne azt gondolják, hogy a Petaling Streetre (Chinatownban egy bazársor, tele hamisított nyugatmajmoló kacatokkal, Rolexszekkel és LV táskákkal) kell menniük, ha igazi maláj piacot akarnak látni. Mivel a kínaiak monopolizálják szinte az egész várost, és kezükben tartják a turizmust is, érthető, hogy a sajátjukat fogják forszírozni.

Érthetetlen, hogy ha lehet a városban külön Chinatown, és van Little India is, akkor miért éppen Malájsarok ne lehetne? A malájok sajnos nem az a magukat jól marketingelő nép, nem itt tartanának, ha nem lett volna annyi kínai és indiai bevándorló. Szóval visszatérve Kampung Barura, olyan igazi maláj, álmos kis falu, akik nem engedik ki a kezük közül a földet. Igaz, egyre több itt is az indonéz, de csak mint bérlők. De van még egy dolog. Mivel a fejlődésébe nem fektetnek, ezért itt vannak azok az egyedi, tradicionális száz éves faépületek, amelyeknek a megóvásával szinte senki sem törődik. (Van nekik is örökségvédelmi hivataluk, erről majd később írok.) Felmerült, hogy ha ezek az épületek elvesznek, akkor a város egyike lesz azoknak a betondzsungeleknek, amelyekben sétálva semmi különleges vagy helyi íz (illat) nincs, és szinte figyelmeztetni kell magad, hogy hol vagy. Lehet ez túlzás, de összességében nagyon nagyok a kontrasztok, egyszerűbb újat építeni, mint a pusztulófélben lévő régit felújítani, szóval a kiegyenlítésre nem igazán törekednek.