Egy szelet európai történelem: Melaka

Délkelet-Ázsiában utazgatva az ember lépten nyomon buddhista szentélyekbe, hindu cantikba és monumentális-megalomán mecsetekbe botlik. Ami természetesen az egyik fő indok arra, hogy kiszabaduljunk a nagyvilágba: látni az egzotikumokat, mindent, ami az otthon megszokottól különbözik. Itt élve azonban egy idő után, átlépve a kultúrsokk bizonyos fázisait, egy keresztény templom harangszója, egy későközépkori katonai erőd maradványai láttán jóleső melegség tölt el és ráébredünk: ez a világ már fél évszázaddal ezelőtt megkezdte a globalizációt.
Pontosan ötszáz éve annak, hogy a portugál Alfonso de Albuquerque elfoglalta az akkor már dúsgazdag Melakai Szultanátus kikötőjét. A város története 1400 körülre vezethető vissza, amikor egy jávai herceg megalapította itt fejedelemségét. A “Kelet Velencéje”-ként emlegetett kereskedelmi központban cseréltek árut indiaiak, kínaiak és arabok, hogy megkaphassák a legértékesebb kincseket: a szerecsendiót és a szegfűszeget. A közeli Indonézia keleti felén található aprócska Fűszer-szigetek csoportja volt ugyanis az egyetlen hely, ahol az örökzöld szerecsendiót termő fák nőttek. A középkor folyamán csak az arabokon keresztül tudta Velence megszerezni ezeket a luxustermékeket, szinte megfizethetetlen áron. A dörzsölt kofák persze mindent elkövettek azért, hogy ez sokáig így is maradjon. Rémmeséket terjesztettek Velencébe érkezve, miszerint az Indiai-óceán élve forralja fel a hajósokat és a tenger tele van vízi szörnyekkel, ezért jobb, ha senki sem próbálja meg felfedezni a világ másik felét. A fűszerek értéke így többszörösére nőtt: a középkori Európában fél kiló szerecsendióért hét kövér ökör járt, egy kiló szegfűszeg pedig hét gramm aranynak felelt meg! Így ment ez addig, amíg a portugál felfedezők kelet felé való terjeszkedésük során rá nem találtak a híres kikötővárosra, Melakára, ahol az összes értékes fűszer gazdát cserélt. A portugál király megállapodást próbált kötni a kis szultanátussal, de a muszlim kereskedő közösség ezt keresztény támadásnak vette. Nem volt más hátra, támadni kellett. Így történt, hogy kereken pontosan fél évszáda, 1511 augusztusában, három hónapnyi harc után Alfonso de Albuquerque meghódította Melakát. Két hónapra rá sikerült rátalálni a fűszereket termő Banda, Tidore és Ternate szigetekre és az expedíció célhoz ért. A portugálok nem monopolizálták a kereskedelmet, az európai terjesztést átengedték a Holland Kelet Indiai Társaságnak, akik 1641-ben átvették az irányítást a kikötőváros felett.
Építészetileg a portugál időkből nem sok maradt meg, főként a holland vezetés hibájából. A portugálok csekély öröksége az ’A Famosa’ (A híres) négybástyás erődnek ma már csak a ’Porta de Santiago’ kapuja és néhány feltárt alapfala áll, de híre annál nagyobb, hiszen ez a legidősebb európai építészeti maradvány Ázsiában. Az erőd egy dombot vesz körbe, egyben a város legmagasabb pontját, amelynek tetejére egy fehér mészkőlépcső vezet föl.
Felmászva nem csak a megragadó körpanorámában gyönyörködhetünk, hanem álmodozó nosztalgiába merülve hűsölhetünk a hangulatos Szent Pál templom romjai között. A templom helyén a portugálok építettek egy kápolnát Nosa Senhora (Miasszonyunk) tiszteletére, amely azóta többszörös átalakításon esett keresztül. A holland foglalás után is imahelyként használták, majd amikor felépült új templomuk a város főterén, temetkezőkriptává alakították. Erről tanúskodnak a monumentális sírkőlapok a templom falának támasztva. A főtéren, amelyet csak “Holland tér”-nek hívnak, építették meg a németalföldi kereskedők a saját templomukat, elkötelezett keresztény hitüket jelképezve. A tér másik elnevezése “Vörös tér”, mivel az épületek mind vörösre vannak lefestve. Itt a trópusokon ez nagyon egyedi, ezért a legtöbb kínai esküvői fotózás ezen a téren zajlik, mert a kínai kultúrában a vörös szerencsét jelent.
Érdekes, hogy a Krisztusnak szentelt templom ma is protestáns templomként funkcionál. Színes világ ez, a kulturális, faji, vallási diverzitás valahogy mégis működik. Hiába államvallás a muszlim, és a kormány aktívan terjeszti is az iszlámot – jóval több kedvezményt ajánl fel az élet minden területén a muszlim lakosoknak és egyre építi a kapcsolatot a muszlim országokkal – a többi vallást is tolerálja az alkotmány. Malajzia vallási eloszlása szerint lakosságának hatvan százaléka iszlám vallású; tizenkilenc buddhista, kilenc keresztény és hat hindu, a maradék konfucianizmust, taoizmust és más hagyományos kínai vallást gyakorol. Ami még színesebbé teszi a képet, hogy ez a vallási eloszlás nem teljesen fedi az etnikai valóságot. A malájok teszik ki a felét, ezen felül van még huszonnégy százalék kínai és hét százalék indiai. Malájnak ugyanis csak az nevezhető, aki muszlim, és gyakorolja a hagyományos kultúrát (öltözködés, szokások, stb). A lakosság egytizede bumiputra státuszban van. Ők a Maláj-félsziget őslakos emberei, akik etnikailag lehetnek thaiok, khmerek, vagy borneóiak, nem gyakorolják az iszlámot, mert legtöbben a kereszténységre tértek át, de az egyik szülőjük muszlim. Vannak olyan muszlimok is, akik nem kapták meg sem a bumiputra, sem a maláj státuszt, de aktívan harcolnak érte, mert mindkettő több kedvezménnyel jár az adózást illetően. Ezen kívül ott van az "orang asli"-nak nevezett bennszülött lakosság, akik Malájzia őserdeiben élnek.
Eddig úgy tűnik, sikerült fenntartani ezt a multikulturális egyensúlyt. Hozzá kell tenni viszont, hogy az ország mint önálló állam 1957 óta létezik. A hatodik miniszterelnöknél és a tizenharmadik szultánnál tartanak. Most írják saját történelmüket. Gondoljunk vissza, a magyar államalapítás kezdetén mi is hasonló cipőben jártunk, első királyunk, István, Imre herceghez írt intelmeiben így szólt: "Mert az egy nyelvű és egy szokású királyság gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsd és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.". Vajon meddig működik ez?