Gasztronómiai túrán Penangban

Fedezzük fel Malajziát körutunk második állomása Penang volt. Hosszú hétvége, az indiaiak a Deepavalit ünneplik. Az összes ilyen ünnepet borzasztóan komolyan veszik, a dekoráció a józan ész határát súrolja a nyílvános tereken és középületeken. És persze a lényeg, hogy jár érte 1-3 munkaszüneti nap. Ugyan ez egy hindu ünnep, a fényről szól, ami abban nyílvánul meg, hogy színes rizsből raknak ki formákat a padlóra. Mostanában egymást érik ezek az ünnepek. Karácsonykor mindenhol giccses műanyag karácsonyfák, világító kék rénszarvasok műhóval leszórva, csilingelő karácsonyi zene, hóemberek és télapók mindenhol. Vagy a kínai holdfesztiválkor mindenhol lampionok lógtak, az elég hangulatos volt. Vagy a legjobb, múlt pénteken Malajzia nyerte meg a Suzuki-kupát, Délkelet-Ázsia focibajnokságát, ezért a miniszterelnök másnapra munkaszüneti napot rendelt el. Ilyen is csak a hetedhét országon túli királyságokban létezik.
Szóval épp a hinduk ünnepe ürügyén készültünk hasznosan tölteni a hosszú hétvégét, „happy deepavalit” kívánva az égnek minden percben. Lehetőségünk volt választani úticélok közül is. Az egyik a közeli hegyekbe epret szedni a bangladeshiekkel, a másik a világörökség részévé nyilvánított Penang kínai és orosz barátainkkal. Végül praktikus okokra hivatkozva lemondtuk az előbbit és összepakoltunk a háromnapos útra. Szállást foglaltunk előre – nem volt egyszerű, mert ilyen hétvégekor mindenki utazik – egy négyszemélyes apartmant egy neoviktoriánus villában. Nekünk ugye nincs kocsink, és hát úgy néz ki nem is lesz. Eddig is elvoltunk taxival meg tömegközlekedéssel. Múltkor amikor kibéreltünk egy autót egy hétre
megbizonyosodtunk róla hogy jobb a stresszmentes utazás a taxihátsó ülésen. Szóval bepattantunk egy takkerbe mert a sofőrünk Grace messze lakik. Útközben autópályán dugó – egy motoros karambolozott, az út szélén feküdt, éppen takarták le fekete kabátjával, nem volt szép látvány. Az úticél a messzi-messzi távolsági buszállomás... Itt is őrület van ilyenkor, a taxiból kiszállókat rögtön elkapják a fullajtárok. Felrántják az ajtót és "kisegítenek" a taxiból. Mert a buszállomáson rengeteg buszvállalat működik, kicsi fülkékben árulják kb ugyanolyan áron a jegyeket. Nagy a konkurenciaharc mert aki legelöl van, az a legkelendőbb. Ezek a zsiványok hátrányos helyzetben a hátsó ablakoknak dolgoznak, ezért már kinn az utcán megpróbálják eladni a jegyeket. Meg se várja hogy kiszállj, már nyitja is az ajtót, és követ az állomásig. Nagyon agresszívak. Nehezen értették meg, hogy nem akarunk most buszozni, csak a barátainkat várjuk.
Öt óra utazás után végre megérkeztünk. Nem igen tudtam semmit a városról csak amit elolvastam wikipédián, de Grace biztosított minket, hogy ő itt nőtt fel és mindent ismer, ne aggódjunk. Ekkor még nem tudtuk, hogy neki ez az ismeret az összes étterem ismeretét jelenti, a legjobb helyi konyhákat fogások alapján csoportosítva. Itt Malajziában az étterem nem az a klasszikus otthon megszokott. Sátrak, bódésorok, régi garázsok, jó minőségű kajával és józan árakkal. Főleg helyiek esznek itt. Macskák mindenhol. Itt Penangban ezek a hosszú házak vannak, mert annak idején a ház frontfalának a szélessége alapján kellett fizetni az adót. Így lettek 3 méterszer 40 méteres folyosóházak. A legvicesebb, hogy a wc általában a legvégén van, és át kell menni a konyhán minden egyes alkalommal. Itt aztán az ÁNTSZ a haját tépné. Bár nem mondanám hogy bármi is koszos lenne, meg a macska sem ugrik fel az asztalra (mert aszfaltmacskák maradnak, levágják a farkukat már kiskorukban hogy ne tudjanak egyensúlyozni), de az összhatás valahogy mégis kínosan megmosolyogtat.
Nézzük Penang híres fogásait. Rengeteg olyan kaja van, amit csak itt lehet kapni, sehol máshol. Vagy ha lehet is, akkor az nem ugyanolyan. Ilyen a Char Kuay Teow, ez a sült tészta, amit országszerte híresen finoman készítenek az egyik garázsétteremben és lássanak csodát a mi szállásunk éppen ezzel szemben volt! Sajnos éppen zárva mert inkább reggelizőhelynek számít. De sebaj, nyakunkba vettük a várost és elmentünk Chinatownba utcai kaját enni. Hosszú utca, két oldalán vasrudakból összerakott sátorbódék, a végén műanyagszékek asztalokkal. Itt aztán nincs konkurencia. Mindenki más ételt készít, jól megszervezve. Csak sétálgatsz, rámutatsz arra, ami tetszik és kihozzák az asztalodhoz. Mi csak lestünk de Grace rendelt mindenből szerintem, mert huszonöt féle fogást hordtak ki öt percen belül. Nehéz így utólag beazonosítani mi micsoda volt. Lassan én is olyan leszek, mint az idős japán kolléganőm, aki notesszal jár mindenhova és felírja a kaják nevét amiket eszik. Gondolom utánanéz azután mert komolyan gyakran nem lehet eldönteni miből készült. Volt ott egy sült hal, egészben fejestül, volt egy habartleves, tésztával és vérkockákkal, voltak zöld levélbe becsomagolt sült tojáshab(?), sült csirkeszárnyak, sült tészta, felfújtak.

Ezek mind a kínai konyha specialitásai, de ez a kínai nem az, amit a kínai étteremben megtalálsz. Mivel ezek a kínaiak sem ugyanazok már, akik Kínában vagy bárhol élnek. Főleg, mert keveredtek a malájokkal már évszázadokkal ezelőtt. Múltkor adott elő egy penangi fickó róluk, saját múltjukról a múzeumban. Nehéz helyzetben vannak, mert elmondása szerint nemzeti identitászavarban szenvednek. Se nem kínaiak se nem malájok. Úgy hívják őket hogy Peranakaan közösség, ami szimplán csak idegent jelent. Az indiaiak is Peranakaan malájul, de idővel már csak a kínaiakra vonatkoztatták, mert ők voltak a legtöbben. Más néven Baba-Nyonya közösség, ami pontosabban meghatározza őket, csak kicsit hülyén hangzik. A férfiak elnevezése „baba” a nőké a „nyonya”. Kultúrájukat, öltözködésüket, vallásukat, konyhájukat és nyelvüket tekintve már eltávolodtak az anyaföldjüktől. A 16. század óta élnek a maláj félszigeten, pontosabban csak Penangban, Melakában és Szingapúrban. Vagyontalanul érkeztek, hatalmas szorgalommal és munkabírással, és két generáción belül a társadalom legrangosabb tagjaivá nőtték ki magukat. Ez csak fokozódott a 18. században, amikor a britek megérkeztek, mert csak ez a kis közösség tudott hamar megtanulni angolul, meg egyébként is könnyebben létesítenek kapcsolatokat, mint a malájok vagy indiaiak. Ezért a brit iparnak és mindenféle új intézményeknek hamar hasznos tagjaivá lettek. Nyelvüket tekintve nagyon érdekes, kevert kantoni-malájt beszélnek, egyes kínai dialektusokat megértenek, de írni nem tudnak már írásjelekkel. A hagyományos kínai ünnepeket megtartják, de már nem tudják mi mit jelent...
Visszatérve, vacsora után nekiindultunk az éjszakai életnek. Egy tengerparti bárba ültünk be egészen addig, amíg a növekvő dagály elmosta az asztalunkat is. Hihetetlen, két órán belül több mint egy métert emelkedett a tengerszint! Kénytelenek voltunk továbbmenni. Meglátogattunk egy indiait, „ahol a legjobb csirkét adják Penangban” Grace szerint. Azt hiszem tandorit ettem rizzsel meg sárkányerős csiliszósszal. Másnap meg is volt a böjtje, nem voltam túl jól reggel sem, de gondoltam majd a reggelitől jobb lesz. Lementünk a híres Char Kuay Teowba az utca túloldalán. Ez a híres sült tészta az egyik kedvenc fogásom lett egyébként. Minden ami ízlik, megpróbálom elkészíteni otthon. Az első a halgolyóleves volt, hihetetlen egyszerű, mert minden hozzávaló készen van csak belerakom a tányérba a zsenge zöldborsót, salátát, halgolyót és babcsírát és leöntö forró levessel. A második volt ez a sült tészta, na az nem sikerült olyan jól, de már tudom miért. Hiába nagy a wok, nem szabad teletölteni, egy-két adagnál többet nem szabad készíteni belőle. Erre a fogásra mindig várni kell vagy húsz percet a piacon is, mert frissen készítik és általában nagy a sor. Én persze csináltam egyszerre vagy öt személynek azért lett fura az íze meg az állaga is. A harmadik már indiai fogás, dahl naanal és zöldségekkel, aktuális kedvencem. Múlt héten csináltam, jaj annyira jó lett hogy rögtön le is írtam a receptet amit aztán aranyba öntöttem. Megfőzöm kurkumával a vöröslencsét, aztán rádobom a felszeletelt hagymát, köményt és zöldcsillit és tovább főzöm, amíg teljesen pépes nem lesz a lencse. Végül wokban összepirítok mustármagot, currylevelet és vöröscsillit, majd a végén hagymát fokhagymát és paradicsomot adok hozzá. Végül ezt az egészet hozzákeverem a lencséhez és megsózom. Naanal eszik, ez az indiaiak kenyere, lisztből, sóból meg élesztős vízből. Én raktam bele zsályalevelet meg fokhagymát. Kurkumán és mustármagon párolt káposztát és sült zöldbabot ajánlok hozzá.
A sült tészta mellé rendeltünk a híres fekete főnixkarmokból (póriasabb nevén sültcsirkelábak) meg valami savanyú tojáshabot banánlevélben kisütve gúla alakúra csomagolva. A vérkockákat ecetes lében úszva már nem vártam meg. Visszavonulót fújtam és felmentem a szállásra többszörös gyomorürítésre. Még most sem hevertem ki, jelenleg is elkap a hányinger ahogy ezt írom, pedig már hetekkel ezelőtt történt. Nem tudom meddig maradtak a többiek, két órát talán, de végül ijesztő csirkelábak és rémisztő-remegő vérkockák elől menekülve találtam magamat rémálmomban. A többiek szereztek valami kínai gurutól egy csodaszert, ezért egy óra alatt kihevertem a gyomorrontást. Bár az élmények annyira összekeverdtek, hogy több kínai társaságában tökéletes malájsággal a főnixkarmok legendáját adtam elő, amikor felébredve megbizonyosodtam lázas létezésemről a légkondi nélküli szobában.
Próbáltam optimizmussal tekinteni a nap további részére. A többiek jóllaktak, remélhetőleg a következő három órában kerülni fogjuk a falatozókat. A túra folytatódott, ezúttal templomnézőbe mentünk. Voltunk a kígyótemplomnál. Egy kínai templom tele kígyókkal. Mindenhol, de a szentélyek körül különösen sok, az udvaron meg kígyópark van berendezve, kígyók szabadon, ketrecekben meg terráriumokban. A kert sarkában kis színpad porondmesterrel, aki egy szórakoztató kígyóshowt kezdett el épp. Nem félek egyébként a kígyóktól, de ez a fickó úgy felvezette az összes kígyót, amit bemutatott, a legártalamatlanabbal kezdte, és a legveszélyesebb volt az utolsó, szóval olyan beleéléssel mutatta be nekünk a fajokat, hogy amikor az idegesen rángatózó királykobra fejét puszilgatta, már én is megbántam hogy az első sorba ültem. Kígyótemplom után egy buddhista kolostorkomplexumba indultunk, de persze a többiek megéheztek ezért beültünk a „helyre ahol a legjobb az asam laksa”. Ez egy savanyú halleves, sok gyömbérrel és bambuszrüggyel. A biztonség kedvéért maradtam a fürt banánnál, amit a sarki gyümölcsárusnál vettem. A buddhista templomba ezer lépcsőfok vezetett, egy hegy tetején áll elképesztő felhők között. Nyugodt környezet, gyönyörű virágok, kilátás a hegyekre. Egy szerzetes körbevezetett minket és közben röhögve feltett primitív kérdéseinkre próbált egész életbölcsességét felhasználva kielégítő választ adni a buddhista világkép jelenlegi állását illetően. Nem kevés mosolygás nélkül. Hazafelé úton még beugrottunk Penang legrégebbi templomába, nem találjátok ki miért: "Mert ott lehet kapni a legfinomabb tongsuit" Valami szezámmaggal leszórt fekete zselékocka...
Ez volt a mi deepavali hétvégénk. Így visszagondolva anniyra nem is csak a táplálkozásról szólt. Legközelebb valami hangzatosabb címet adok mint: A királykobra, a reinkarnácó és a vérkockák.