Tanulmányi kirándulás Északkelet-Malajziában

Malájzia északkeleti részére látogattunk el a textil múzeumos kollégákkal, Kelantan és Terengganu államokba. Azért ide, mert itt még él a hagyományos szövés és batikfestés manifaktúrája, mondhatni minden sarkon van egy műhely. Repülővel mentünk, mert busszal több, mint nyolc óra lett volna az út. Én még így is szívesebben mentem volna busszal, de ezekkel nem nagyon lehet vitatkozni. Végül Weronikával (lengyel kolléga) külön géppel mentünk mert találtunk egy jóval olcsóbb járatot ugyanarra az időpontra. Így húsz percet várniuk kellett ránk a Kota Bahru-i reptéren a kedves maláj és angol kollégáknak, akiknek ez elég volt megjósolni, hogy ezzel a két kelet-európai lánnyal még gond lesz a következő két napban. Mivel belföldi járat, ezért ellenőrzés nélkül kisétálhattunk a reptérről, ahol már két kisbusz várt minket. Első állomás az állami múzeum volt, két emeletes épület belül faragott faburkolattal. A kiállítás egy vicc volt, egy időszakos a középkori európai kínzóeszközökről: levágott véres ujjakkal, nevetséges bábukkal, az eszközök sem tűntek eredetinek. Hála az égnek sietnünk kelett, mert a tárgyalóban már várt ránk az igazgatóság megterített reggelizőasztallal. Nagyon kedves volt tőlük, ezt otthon nemigen tudnám elképzelni. Elbeszélgettünk a múzeum történetéről, meg úgy általában a múzeumok helyzetéről az országban. Aztán ettük ezt a kék rizst, nasi kerabu a neve, és egy bizonyos virágot használnak a befestésére. Ez itt elég híres eledel. Eddig is már rengeteg félét ettem Malájziában, a sokféle népség ugyanis mind megtartotta a saját konyháját, de úgy tűnik ezt meg kell szorozni az államok számával is, mert minden egyes államnak vannak specialitásai, amit csak ott és máshol nem lehet kapni. Múzeum után irány egy szövőműhely, ahol a songketet, ezt az aranyfonallal átszőtt reprezentatív anyagot szövik. Ennek is megvan a maga kultúrája, mert csak a legmagasabb beosztásban lévők és a királyi család tagjai hordhatják. Nagyon lassú és aprólékos munka, egy hétbe telik elkészíteni egyet és ezer ringittet fizetnek érte. Természetesen mára már ezt is gépesítették, de azok nagyon könnyen felismerhetők a fonákjukról és a szélükről. Sajnos ami a fővárosba eljut az főleg az utóbbi gyatra minőség és a turista a nagy piacon azért az árért már eredetit is vehetne.

Műhely után egy másik műhely, ahol a híres maláj sárkányokat készítik.

A kampungokban, falvakban ma is a legmenőbb játék sárkányt reptetni, szépek, színesek, és képesek felreptetni az embert akár tizenöt órán keresztül! Nem csodálom, az egyik hat méter széles volt. Egy bácsi készítette a keretüket bambuszból, aztán jön rá a kifestett kidíszített nájlonfólia. Vannak textilből is, de azok nem repülnek túl jól. Mellette volt egy útszéli étterem, betértünk oda ebédelni. A főfőnök kirendelt vagy húszféle tányért, főleg halas, csirkés és marhahúsos egytálételeket, amik az asztal közepére kerültek, és mindenki kapott egy tányér rizst, amire lehetett halmozni a finomságokat. Kipróbáltam mindegyiket, de mivel reggelire is rizst ettünk már elegem lett belőle, és szívesebben ettem volna sült tésztát. Tiszta ovi, nem rendelhet magának az ember. Szegény Weronika meg vegetáriánus, csak a rizst tudta megenni...Ebéd után vissza a kocsiba és irány a batikfestő műhely. Mit műhely, ez egy gyár! Ez volt a legszemléletesebb, egy töltőtoll szerű eszközzel, ami folyékony viasszal van tele és egyébként ők maguk gyártják le rézből, festik meg a mintákat a textilre, igazi kreatív munka, akkor találják ki. Mi is kipróbálhattuk, elég nehéz vele dolgozni, mert el kell találni a viasz folyási sebességét, ha nem akarsz pacákat hagyni. Aztán befestik ecsettel különböző színű textilfestékkel az anyagot, ami ha megszáradt beáztatják forró vízbe. A forró vízben a festék megmarad, de a gyanta kimosódik, és ami marad az az anyag eredeti színe a minták alatt. Maradtunk volna még, de menni kelett tovább, megnéztük a helyi piacot, gyönyörű színes zöldségekkel volt tele az alsó szint. Vásárló nem volt egy sem, viszont minden egyes termékre jutott átlagosan öt légy. A többiek eltűntek, gyanítom a szemközti plázába. Weronikával végül inkább felmentünk a harmadik emeletre és onnan szemlélődtünk. Már este hat volt, és indulni kellett, mert az éjszakát már egy másik államban, Terengganuban töltjük. Három órás autóút állt előttünk, és a két kisbuszból hirtelen egy lett. Három óra nyomorgás után megérkeztünk a szuper ötcsillagos hotelbe, tengerpartra néző kilátás, hullámokra való elalvás. Megérkezett a monszun. Kuala Lumpurban ez azt jelenti, hogy naponta kétszer megindul a zuhé miközben iszonyat nagyokat dörög az ég és a villámok melletted csapnak le. Itt a keleti parton viszont a szállodák csak takarékon működnek, mert a hullámok akkorák, hogy nem lehet fürdeni a tengerben. Én mondjuk láttam két szörfözni szándékozót, de nagyon hamar feladták. Másnap reggel még kimentem a partra sétálni egyet, aztán indulhat a nap. Az állami múzeummal kezdtük, na az itt Kuala Terengganuban tényleg elég látványos, az épület egy 12 emeltes fehér áttört fadíszítéses csipkepalota, vizesárokkal körülvéve, a tengerparton. A kiállításon lehetne javítani, de már lényegesebb jobb, mint a Kota Bahru-i volt. Megint egy batikműhely, de ez most más műfaj, itt egy nagy pecsétlővel nyomják rá a mintát, szorosan egymás mellé. Kevésbé kreatív, több erőfeszítés, ezért itt férfiak dolgoztak. Vagy beterítik vele az anyagot vagy csak egy sormintát raknak a szélére. Úgy is hívják, hogy blokktechnika. Ezután még egy songketműhely, majd megnéztük a főmecsetüket, ez a kristálymecset vagy micsoda, mert tükörfalú kívülről. Ez a két északi állam nagyon erős iszlám vezetők kezében van, és vannak külön törvényeik is. Például amíg még voltak mozik, mert most már nincsenek, de amíg voltak, addig csak felkapcsolt villannyal lehetett nézni a filmet. Van ez a iszlámrendőrségük, akik nemrég megbüntettek több kézen fogva járó fiatalt az utcán, mert nem tudták bemutatni a házassági okiratukat. És ez még az enyhébb verzió, az a kemény, amikor éjszaka törnek rád a lakásodban. Volt egy ilyen eset, amikor egy ismert tévés személyiség, egy negyven feletti elvált nőt kaptak el a pasijával a saját lakásán, és persze nem voltak házasok. Ez ráadásul Kuala Lumpurban történt, elég nagy botrány lett belőle, fizetniük kellett rendesen a büntetést. Itt északon ötszáz ringitt bírságot kell fizetni, ha nem vagy „rendesen” felöltözve. Csak kendőt, kebayát, sarongot viselő nőt láttam, tehát hagyományos ruházat mondhatni kötelező, nem hordanak szűk farmerokat a fiatalok sem. Persze a mecsetben meg ott sminkeli magát a kiscsaj az imaszobában. Mecset után újra egy songket műhelybe mentünk, nem értem miért kell ennyiszer látni ezt a szövést. Már a végére annyiszor láttam, hogy megtanultam hogy kell csinálni. Itt annyira jó fejek voltak, hogy ajándékot is kaptunk, songket tolltartót meg egy ilyen névjegykártya tartót bőröndhöz. Be kellene szerezni egy bőröndöt is most már. Ami itt a legjobban a tetszett azok ezek a tekerők. Apa, anya, nekünk is ugyanilyen van! Végül amikor már azt hittük, megyünk végre enni, a kisbusz egyre szűkebb utcákra vezetett be minket. Poros földutak, cölöpökön álló faházak, utcán játszó gyerekek, szaladgáló kacsák, csirkék. Egy folyóparti kis kampung, ahol minden második házban csónak vagy hajókészítő műhely van. Kettőt látogattunk meg, csodaszépek. Ezek a képen kis csónakok, de egy nagyobb hajó két évig készül, tikfából van az egész, kb. egymillió ringitt az ára. Most fejezett be egyet a mester, már a Langkawi szigeteken hajózik vele egy milliomos.