A Nyúl éve

Kína új évbe lépett, Ázsia hangos az ünnepléstől. A kínai holdnaptár legfontosabb ünnepe tizenöt napig tart, számtalan hagyománnyal és babonával lepve meg minden egyes napot. A kezdete a téli napfordulót követő második újhold napja, a vége a következő telihold. Ekkor adják át a kínai asztrológia állatövi jegyei egymásnak az új esztendőt, így köszöntöttük a Nyulat és köszöntünk el a Tigristől. Emellett két évente a földi elemek, évente a yin és yang váltják egymást. Így lett 2011 a Yin Fém Nyúl éve. Azonos felállásban hatvan éve találkoztak utoljára.
A kínaiak már jó előre felkészülnek a maraton ünneplésre. Mindenki hazamegy a szülői házba, akárhol is lakik a világban. Különböző babonák kísérik az ünneplést, mint például az előző napokon érdemes nagytakarítást kell végezni, mert az első három napon még egy porszem sem hagyhatja el a lakást, a szemetet sem szabad kivinni, minden seprűt és felmosót szabadságra kell küldeni, nehogy a jószerencsét kiseperjék. Feketét hordani, káromkodni, hajat vágatni szintén kerülendő, ahogyan cipőt és könyvet vásárolni, mert ezeknek a szavaknak a jelentése egyes kínai nyelvjárásokban a veszteséggel egyenlő. Persze nem csak tiltásokból áll az ünnep, az egyedülállók örömére a házasemberek kötelezők pénzt osztani nekik egy piros borítékban, lehetőleg páros számértékűt. Rokonoknak és barátoknak kettő vagy négy, szintén páros számú mandarint illilk vinni látogatóba, ahonnan aztán ugyanannyit kapnak vissza. Az ünnep első napja egy közös családi vacsorával kezdődik, másnap korai reggelivel folytatódik. A tizenöt napon elképesztő evés-ivás folyik, sok olyan fogással, amelyet máskor nem esznek, mert nincs szezonja. Ilyen a viaszolt kacsa, az ananászos lepény és persze a mandarin. Mint egyébként, most is tészát esznek a hosszú életért és nyers halat a sikerekért. Ez a fél hónap olyan, mintha a mi karácsonyunk, szilveszterünk és húsvétunkat egybegyúrták volna a jólét, a szerencse és a gazdagság kedvéért.
A Chinatownba ellátogatókat minden ház előtt és az utcák mentén piros lampionok fogadják, az életet és a termékenységet szimbolizálva. Nem meglepő, hogy a Nyúl éve a legszerencsésebb a gyereknemzésre, ezért legtöbben még decemberben megpróbáltak összeházasodni. Az összes kínai templomban vágni lehet a füstöt, mert ilyenkor füstölőket gyújtanak és műpénzt égetnek, amivel mi mást mint a következő év szerencséjét és gazdagságát alapozzák meg. Az utcákon pénzzel teli borítékokat osztogatnak, amely már rendőri felügyeletet igényel a sok odagyülekező koldus miatt. Adakozni kell, mert aki sajnál adni, az nem is kap vissza semmit.
Malajziában ugyan tiltva van, de attól függetlenül itt is esténként tűzijátékok és petárdák rázzák fel a városi életet. Az egyik leglátványosabb attrakció az oroszlántánc, amikor képzett artisták egy négyméteres színes jelmezbe öltözve szórakoztatják a közönséget. A tánchoz két ember kell, mindketten belebújnak egy óriási oroszlánt jelképező jelmezbe. A hihető mozgáshoz teljes összhang szükséges, az egyikük irányítja a fejet, és azon külön nyitogatja a szemeket és szájat, a másik pedig a testet a hátsó lábakkal. A táncosok harcművészeti iskolák tanulói, akik a dobosokkal együtt naponta többször fellépnek minden bevásárlóközpontban, köztereken, sőt gyakran házhoz is hívják őket. De nem minden játék és mese, amit ma látványos mutatványnak tartanak, sötét időkre vezet vissza. Egyszer régen egy szerzetes álmot látott, amelyben bánat és betegség sújtotta a földet. A szerzetes imájában azt kérdezte az istenektől, hogy hogyan tudná megelőzni e sorscsapásokat. Ők azt válaszolták neki, hogy egyedül egy bátor oroszlán, aki képes szembeszállni a gonosz erőkkel, tudná őket megvédeni. Kínában akkoriban nem ismerték még az oroszlánt, csak hallomásból annyit, hogy ő az összes állat királya. A szerzetes ezért összekombinálta az összes szerencsét hozó, mágikus jelentést hordozó és erős állatot amelyeket ismert és megalkotta az oroszlánt, és párban a város kapui elé helyezett. Azóta minden kínai templom kapuját két kőoroszlán őrzi, a rossz szellemektől óvva a szent helyet. Így a táncoló oroszlán is védelmezi az új évbe belépőket.
Malajziában a tizenötödik napi teliholdat a vízpartokon ünneplik. A múlt századi Penangban a facér lányok egy nevükkel díszített mandarint dobtak a tengerbe, amelyet aztán a túlparton a szerelme kihalászott és onnantól a sors összefonta a két lelket. Ez volt az egyedüli nap, a kínai Valentin-nap, amikor a még nem házas szerelmespárok együtt mutatkozhattak nyilvánosan is. A hagyomány ma is folytatódik. A teliholdas éjszakán mandarindobáló nők tömege tűnik fel a tó- és tengerpartokon, de vízálló tintával az e-mail címüket és telefonszámukat is rávésik a gyümölcsre, biztos ami biztos alapon.

Ingoványos területen

Adakozó kezünket a természet felé nyújtva egy hétvégét a tengerparti mocsárban töltöttünk. Úticélunk egy természetvédelmi terület, egyike azoknak az urbanizációtól mentes utolsó sarkoknak, amelyek még vígaszt nyújtanak a maláj korszellemtől mentesülni vágyó alanyoknak. Feladatunk négyszáz mocsári mangrove facsemete elültetése.
Az önkéntes jelentkezők két órás buszúttól kellően elálmosodva az erdő szélén ébrednek fel, ahonnan negyven fokban gumicsizmában és viseltes ruhában felvértezve indulnak gyalogos túra keretében a partra. A mocsárhoz érve csapatvezetőnk néhány instrukciót közölt az agyagos talajban való helyváltoztatásról. Minden egyes lépésnél húsz centire süllyed egy felnőtt ember a talajba. Egy helyben állva ez másodpercenként két centivel növekszik, azonban kétszer ugyanoda lépve az iszap már felmelegszik és felhígul, ezért a mélység ezzel arányosan növekszik. Kellően elmerülve vákumhatás keletkezik a csizmatalp alatt, amely megnehezíti a haladást, hacsak nem az egész mocsárt is emeljük a lábunkkal együtt. Mivel ez senkinek sem sikerült, az egyetlen megoldás a lábfej elfordítása. Sokan erre a fizikai törvényre nem jöttek rá, emiatt számos csizma merült peremig a mocsárba, a gazdájuk pedig az iszapba, szaporítva a mezítlábas önjelölt természetvédők számát.


Az ültetés, mint minden erdőtelepítésnél, itt is facsemeték talajba helyezésével indult. Az iszapba egy fatuskóval fúrt kellően mély lyukba belehelyezzük az agyaglabdával életben tartott facsemetét. A süllyedést elkerülve lábainkat eközben folyamatosan mozgásban kell tartani. A facsemetét mellé szúrt karóhoz madzaggal ráerősítjük és voilá! Az öntözéstől természetesen ez esetben el lehet tekinteni.

Ez a folyamat, tehát egyetlen fa elültetése a nehezítő tényezők miatt két embernek tíz percig tartott. Ültetés közben rengeteg kúszóhalat és kisebb-nagyobb rákfélét figyelhettünk meg, akik láthatóan kiválóan érzik magukat környezetükben. A mangrove egy olyan trópusi fa, amely tengerparti vizenyős területeken, sósvízi mocsarakban nő. A tengerparti mocsarak azért különlegesek, mert a folyóvizek édesvize keveredik a tengervízzel, olyan mikroklímát és félsós vízi élőhelyet kialakítva, amelyet csak bizonyos rákok, osztrigák és szárazföldi halfajok tudnak elviselniA fa gyökerei léggyökerek, a talaj felett lebegnek, a gyökérzet apró mellékágaival csatlakozva az iszapos agyaghoz. Érdekes, hogy Délkelet-Ázsiában az utóbbi évtizedek építkezései miatt kivágott erdők után maradt turistaparadicsomokban, a fehér homokos tengerpartokon okozott legnagyobb kárt a tsunami. Nem csoda, hogy természetes állapotban az itteni tengerpartok háromnegyede mangroveerdő volt, a szökőárok elleni legkiválóbb védelem. A part mentén növő fák ugyanis erős talajfogó és szűrő hatásuk miatt megtörik a hullámokat, erős kapaszkodó gyökerei segítik megelőzni a talajeróziót. Ráadásul a gyökerek alatti üledék nehézfémek gyűjtőhelye, amelyek a tengervizet is táplálják. Ezek pusztulásával így nemcsak a mocsarak és a tengervizek élővilága sérül, hanem azé a számtalan madárfajé is, amelyek fő táplálékforrása is itt található. Ennyi indok elég is arra, hogy a 2004-es szökőár óta Malajzia és Thaiföld is célul tűzte ki a mangroveerdők újratelepítését, amelyhez bárki csatlakozhat.
Az agyagtól tíz kilóssá nehezedett csizmáinkban hagytuk el a mocsarat. Gondterhelten pillantottam vissza. Össze-vissza, szakszerűtlenül elültetett félméteres girbe-gurba karók látványa fogadott. Nem vagyok nagy kertész, de elnézve ezeket a gyakran csak néhány arasznyi távolságra ültetett ágakat nagyon nehéz elhinni, hogy tíz év múlva erdő lesz belőle. Nem csodálkoznék, ha a négyszázból csak húsz élné túl.

Esküvőn Bangladeshben

Banglades a Föld egyik legsűrűbben lakott országa. Zajosabb, mint Vietnam, sokkolóbb, mint Sri Lanka, és szervezetlenebb, mint India. Általában az áradások miatt szerepel a híradásokban de mivel most tél van, egy csepp eső sem esik. Annyira száraz ez az évszak, hogy a nyüzsgő főváros Dakka utcáit és a város egét állandó porfelhő lepi be. A fővárosban 20 millióan laknak, a közlekedés az autók mellett biciklis és motoros riksákkal történik, megtűzdelve a megszámlálhatatlan gyalogossal. Mindez a járdák és a felfestett sávok hiánya miatt ömlesztve történik az utakon. Ép állapotban lévő kocsi olyan ritka, mint a közlekedési lámpa, emiatt a közúti balesetek a hétköznapok jól olajozott részévé váltak. Ott tartózkodásunk alatt egy kisbusszal fuvaroztak minket, ezalatt háromszor ütköztünk. Kétszer riksával (nincs rajtuk fék, ezért a nagyobb autók stabil szerkezetét kihasználva állnak meg), egyszer egy másik kisbusszal. A megegyezés úgy zajlik, hogy a baleset után kiszállnak a sofőrök a járműből, de csak akkor, ha van elég hely a két autó között. Öt percig ordibálnak egymásra, aztán visszaülnek és mindenki megy tovább. Biztosítás, betétlap nincs, csakis az erkölcsi elsőbbség eldöntéséért folyik a vita.
A város turisztikai szempontból nem jelentős, mi sem várost nézni, hanem egy jóbarát felnőtt életének fontos eseményére érkeztünk: egy esküvőre. Bangladeshben az esküvő a bengáli hagyományok szerint történik évszázadok óta, vallástól függetlenül. A hagyományos esküvő három fő részből áll: az egyik az egybekelés, amikor a pár hivatalosan elfogadja egymást. A másik kettő az a szertartás, amikor a vőlegény családja, rokonok és barátok áldásukat adják a párra, és a harmadik ugyanez csak a menyasszony részéről. Az összes eseményen rendkívül fontos szerepet játszanak a viseletek és alkalmi jellegükből adódóan azok szünet nélküli fényképezése. Ez nem csak az ifjú párnak, hanem az összes résztvevő részéről kötelező, a hagyományos öltözet és smink viselete. Nem véletlen, hogy egy külön iparág alakult ki a hölgyek és a férfiak felkészítésére, ahol kisminkelik, kilakkozzák, lekenik, felöltöztetik, megszárítják, kifésülik, belakkozzák az arra vállakozót. Ember van rá, egy ilyen szalonban legalább negyvenen dolgoznak. Az eredményt tekintve a mértékletességet el lehet felejteni: az esküvői smink olyan erős, hogy a férjek nem ismerik meg a nejüket utána. A Gaye Holud az esküvői szertartást néhány nappal megelőző rendezvény. Nevét a kurkuma színéről kapta, ez a fűszer ugyanis a főszereplő az ételekben és a szertartásban egyaránt. Az esemény előtti éjjel a vőlegény otthonában gyűltünk össze, ahol ajándékokat csomagoltunk. Az ajándékok egy részét, a ruhadarabokat, sminkeket és ékszereket a menyasszonny kapja, és a következő hét eseményein fogja viselni. A többi a menyasszony családjának szánt ruhák és kiegészítők. Ugyanekkor a másik háznál ugyanez történik a vőlegénynek és családjának szánt ruhákkal. A másnap esti ceremóniára aztán ünnepélyes bevonulással a násznép viszi magával az ajándékokat és egy központi asztalon helyezik el. Az esemény maga rendkívül érdekes. Az ifjú pár statikusan ül egy színpadi trónuson, amíg a vendégek vacsoráznak. Vacsora után a pár mellett lévő egy-egy székre helyet lehet foglalni néhány fotó erejéig, majd az előttük lévő édes különlegességekkel teli dohányzóasztalról etetni, és az arcukat kurkumával bekenni erősen ajánlott.

Elvileg ez lenne a bengáli megfelelője a legény/leánybúcsúnak, annyi különbséggel, hogy tilos alkoholt inni és kötelező a hagyományos bengáli öltözetet viselni: nőknek sárga szárit, férfiaknak zöld panjabit. Mivel az alkoholfogyasztás az egész országban tabu, a rendszer ravasz ellenségei zugivók lettek. Egyesek néhány percnyi bódulat érdekében köhögőszirupot vásárolnak a sarki gyógyszertárból, míg a keményvonalasok feketepiacon vásáolnak alkoholt. Fogyasztás szigorúan csak otthon titokban, behúzott függönyök mögött.
Az emberek egyébként rendkívül barátságosak, és nagyon szeretik vendégül látni a messziről jövőket. Alig egy perc ismeretség után több meghívást kaptunk az otthonukba. Így történt, hogy minden nap más családnál ebédeltünk. Az ételek mayar mércével is ízletesek. Birka és kecske pörköltnek elkészítve, sült csirke, édesvízi halak forró olajban kisütve, köretnek rizs, párolt zöldség, zöldfűszeres főtt burgonya. Amit Ázsiában nehéz megszokni, a kézzel evés, itt is hagyomány. Egy vidéki bangladeshi halászfaluban ne várjunk el evőeszközt. Sokaknak inkább elmegy tőle az étvágyuk, nekem mindig az jut eszembe, hogy anyukátok sosem mondta, hogy ’Ne játssz az étellel!’? De ha már játszunk, akkor tartsuk is be a szabályokat: csak a jobb kezet, annak is csak az ujjbegyeit használhatjuk. Egy falatnyi rizst a tányéron a curryvel összeggyurmázva, a hüvelyk- és mutatóujj segtségével helyezik a szájba. Állítólag abban rejlik az evés művészete, ha az étellel szoros kapcsolatot alakítunk ki; ennélfogva mivel minden falat egyedi alkotás, és a táplálék is sokkal ízletesebb lesz.



On a wedding in Bangladesh

Dakka
Bangladesh is the most populated country on Earth. In the past few months it appeared in the news because of inundations but not a drop of rain fell while we were there since there is winter now. This season is so dry, that the sky in the capital is wrapped in constant clouds and heavy dust covers the streets of Dakka. A city of 20 million, the traffic beside cars, bicycles and motorcycles happens with rickshaws, larding with countless pedestrians. All this happens because of the deficiency of pavements or painted lanes on the roads.
Gaye Holud
Cars in an intact state are as rare as traffic signals, because oiled well road accidents turned into the part of the weekdays. After the accident the agreement is going on the following way: the drivers get out from the vehicles, but only then, if there is enough place between the two cars. They are yelling until five minutes onto each other, then they sit back and everybody keeps on moving. No insurance, no deposit sheet, the debate is going on for the decision of the moral priority only.
Herewith we did not come for sightseeing but for the most important event of a good friend’s life: onto a wedding. In Bangladesh wedding happens according to the Bengali traditions since centuries. Costumes play an exceptionally important role and because of their occasional nature the event goes hand in hand with pauseless photography. Gaye Holud is the program preceding the marriage celebrations. The name is from the colour of the curcuma, since this spice is equally the main character in foods and in the ceremony.
The ceremony starts with a festive entry, when the wedding guests bring and place the gifts on a central table. The event itself is exceptionally interesting. The newly married couple is sitting statically on a scenic throne, while the guests have supper. After the dinner it is possible to take a seat onto the two single chairs beside the pair until the amount of a few photos, then it is strongly recommended to feed them from a coffee table in front of them full of sweet specialities and to smear their face with curcuma.
Eating only with right hand
Theoretically this ceremony would be the Bengali equivalent for a bachelor/bride day, with the difference that it is prohibited to drink alcohol and obligatory to wear traditional Bengali clothing: for women yellow sari, for men green panjabi.
Anyway, the people of this nation are exceptionally friendly, they love to host the ones coming from far and close. The foods are remarkably tasty measured with a Hungarian scale. Sheep and goat prepared for stew, fried freshwater fish and for a garnish steamed rice, stewed vegetable or cooked potato with herbs.
The heaviest part for a European to get acclimatized with Asia is eating with the hand. What is a dining outrage or a child’s game with the food for us is an eternal tradition in the East. But if we are already playing, let us observe the rules: we may only eat with right hand, using only finger pads.
As a matter of fact, the art of eating resides in this tradition, developing a strong connection with what you eat. That is why the food will be much tastier, since each and every bite is a unique creation.

Száműzött őslakók

Taman Negara, Malájzia Nemzeti Parkja nem mindennapi természetvédelmi terület. A vegetáció és állatvilág nyújtotta látványosság sem mondható tipikusnak: bölények, vaddisznók, tapírok, elefántok, tigrisek, leopárdok, rinocéroszok élnek vadon és boldogan. Terjedelmét tekintve is tekintélyes, három állam osztozik rajta. Sajnos ez egyben a hátránya is, csaknem esélytelen megpillantani a nagyobb vadakat, akik a sötét dzsungel legmélyén élnek kerülve minden emberi kontaktust. Csakhogy nem ők a kizárólagos élőlények, akik rejtőzködő életvitelt folytatnak.. A parkban sétálva ugyanis Orang Asli (‘eredeti ember’) falvakba akadhat a látogató. Kik ők és hogyan élnek? Tíz házból álló telepeik egy-egy törzset jelölnek. A házak bambuszból és pálmalevelekből épülnek, rendszerint a folyóhoz közel. Ha betegség üti fel a fejét a közösségben, vagy valaki meghal, otthagyják a falvat és továbbköltöznek. Ez nem jár sok kellemetlenséggel, mivel három óra alatt megépítenek egy házat. Élelmet a dzsungel terméseinek gyűjtögetésével és mérgezett nyilaik segítségével szerzik, melyet jellegzetes fúvócsöveikkel juttatnak célba. Ez utóbbi hatékonyságáról annyit, hogy húsz méteren belül halálos a kisebb állatokra, ami elengedhetetlen, mivel az elhunytak lelke – beleértve a zsákmányállatokat – nem szenvedhet fájdalomtól.

Első lakosok

Antropológusok kimutatták, hogy az Orang Asli emberek a maláj félsziget legkorábbi telepesei. Már az első évezredben kereskedelmi kapcsolatban álltak Indiával és a környező maláj társadalmakkal. A dzsungel termékeit cserélték el sóra, késekre és különböző fémeszközökre, a törzsek egymás között pedig fúvócsövekkel üzleteltek. Az 1400-as években a maláj szultanátusok felemelkedése a törzsek tagjainak rabszolgaságba bocsátásával járt. Ennek hatására a megrettent túlélők a szárazföld belseje, a dzsungel rejteke felé menekültek, megszakítva a kapcsolatot a külvilággal.

Esélyek a modern világban

Nyílvánossággal kapcsolatuk nincsen, pedig számtalan érdekes történetet tudhatnak. Néhány önkéntes pénzt, időt és családi életet feláldozva a népcsoport jobb életkörülményeiért vette fel a harcot. A kézműves termékeiket és sz összegyűjtögetett felesleges nyersanyagot a fővárosban áruba bocsátják és a bevételt százszázalékosan visszaszolgáltatják nekik. Efféle tartós kapcsolatba lépni velük azonban kitartást igényel, mert az évszázadok során kiélesedett gyanakvó természetük. Rettentően babonásak, eredetileg animisták. Az animizmus különböző tárgyakban rejtőző szellemek létezésébe vetett hitet vallja, amelyeket olykor ki kell engesztelni vagy meg kell ajándékozni. Jelentős százalékuk keresztény, az angol gyarmatosítók hittérítő tevékenységének köszönhetően.
Minden irányból támadják őket
Az államszövetség árnyékában elszigetelt életmóddal fennmaradni azonban lehetetlen Több esetben történt meg, hogy a kormány leromboltatta a törzs falvainak keresztény templomait, olyan kifogásokra hivatkozva, hogy jogtalanul használják a földet. Az viszont teljesen megszokott, hogy az egyéb állami valláscélú építményeket pl. suraukat (imádkozószoba) emelnek ezeken a földeken. Számos falu igényelt víz és elektromosság szolgáltatást, de évek óta hiába várnak rá. A szomorú ebben az, hogy a szomszédos muszlim falvak a modern élet minden kényelmét megkapták heteken belül. A kormány szerint az a fajta életforma, amelyet az orang asli folytat, nem illik bele a már-már utópisztikusan letisztult Malajzia képbe, ezért azzal az indokkal, hogy jobban oda szeretne rájuk figyelni, a gyerekeket iskolába járatni, rendes ruhákba öltöztetni és nem utolsó sorban áttéríteni iszlámra házakat építettet nekik a város szélén, ahol elkezdhetik modern életüket. Örömmel fogadtak minden lehetőséget ami gazdasági és oktatási fejlődésükkel jár, de semmiképpen nem annak fejében, hogy cserébe el kell hagyniuk a földjeiket, kultúrájukat, vallásukat. Az eredmény az lett, hogy néhány napot töltöttek az új házaikban, majd feladták és visszaköltöztek a dzsungelbe és sosem tértek vissza.

Zsugorodó lakóhely

Malajzia dzsungeleinek nagy része nem védett, ezért az erdők száma a fakitermelés miatt rohamosan csökken. Mivel a fő bevételi forrás a pálmaolaj, az autópályák szélén, a városon kívül látható pálmaerdők mind esőerdők helyére ültetett telepek. Ezzel nemcsak a törzsek lakóhelyét, hanem a tágabb környezet ökorendszerét, biodiverzitását is tönkreteszik. Olyan emberek tudását felismerni és használni az ültetésben és a természetet érintő/romboló tervekben, akik ősidők óta ebben a környezetben élnek, és az erőforrásokat hasznosan használják, helyesebb irány volna. Mindezt minél gyorsabban, mert különben elvész az az ősi információ, amelyet a földdel való mindennapi kapcsolatuk során szereztek meg.

A fotókat Weronika Rudkiewicz készítette.

Egy szelet európai történelem: Melaka

Délkelet-Ázsiában utazgatva az ember lépten nyomon buddhista szentélyekbe, hindu cantikba és monumentális-megalomán mecsetekbe botlik. Ami természetesen az egyik fő indok arra, hogy kiszabaduljunk a nagyvilágba: látni az egzotikumokat, mindent, ami az otthon megszokottól különbözik. Itt élve azonban egy idő után, átlépve a kultúrsokk bizonyos fázisait, egy keresztény templom harangszója, egy későközépkori katonai erőd maradványai láttán jóleső melegség tölt el és ráébredünk: ez a világ már fél évszázaddal ezelőtt megkezdte a globalizációt.
Pontosan ötszáz éve annak, hogy a portugál Alfonso de Albuquerque elfoglalta az akkor már dúsgazdag Melakai Szultanátus kikötőjét. A város története 1400 körülre vezethető vissza, amikor egy jávai herceg megalapította itt fejedelemségét. A “Kelet Velencéje”-ként emlegetett kereskedelmi központban cseréltek árut indiaiak, kínaiak és arabok, hogy megkaphassák a legértékesebb kincseket: a szerecsendiót és a szegfűszeget. A közeli Indonézia keleti felén található aprócska Fűszer-szigetek csoportja volt ugyanis az egyetlen hely, ahol az örökzöld szerecsendiót termő fák nőttek. A középkor folyamán csak az arabokon keresztül tudta Velence megszerezni ezeket a luxustermékeket, szinte megfizethetetlen áron. A dörzsölt kofák persze mindent elkövettek azért, hogy ez sokáig így is maradjon. Rémmeséket terjesztettek Velencébe érkezve, miszerint az Indiai-óceán élve forralja fel a hajósokat és a tenger tele van vízi szörnyekkel, ezért jobb, ha senki sem próbálja meg felfedezni a világ másik felét. A fűszerek értéke így többszörösére nőtt: a középkori Európában fél kiló szerecsendióért hét kövér ökör járt, egy kiló szegfűszeg pedig hét gramm aranynak felelt meg! Így ment ez addig, amíg a portugál felfedezők kelet felé való terjeszkedésük során rá nem találtak a híres kikötővárosra, Melakára, ahol az összes értékes fűszer gazdát cserélt. A portugál király megállapodást próbált kötni a kis szultanátussal, de a muszlim kereskedő közösség ezt keresztény támadásnak vette. Nem volt más hátra, támadni kellett. Így történt, hogy kereken pontosan fél évszáda, 1511 augusztusában, három hónapnyi harc után Alfonso de Albuquerque meghódította Melakát. Két hónapra rá sikerült rátalálni a fűszereket termő Banda, Tidore és Ternate szigetekre és az expedíció célhoz ért. A portugálok nem monopolizálták a kereskedelmet, az európai terjesztést átengedték a Holland Kelet Indiai Társaságnak, akik 1641-ben átvették az irányítást a kikötőváros felett.
Építészetileg a portugál időkből nem sok maradt meg, főként a holland vezetés hibájából. A portugálok csekély öröksége az ’A Famosa’ (A híres) négybástyás erődnek ma már csak a ’Porta de Santiago’ kapuja és néhány feltárt alapfala áll, de híre annál nagyobb, hiszen ez a legidősebb európai építészeti maradvány Ázsiában. Az erőd egy dombot vesz körbe, egyben a város legmagasabb pontját, amelynek tetejére egy fehér mészkőlépcső vezet föl.
Felmászva nem csak a megragadó körpanorámában gyönyörködhetünk, hanem álmodozó nosztalgiába merülve hűsölhetünk a hangulatos Szent Pál templom romjai között. A templom helyén a portugálok építettek egy kápolnát Nosa Senhora (Miasszonyunk) tiszteletére, amely azóta többszörös átalakításon esett keresztül. A holland foglalás után is imahelyként használták, majd amikor felépült új templomuk a város főterén, temetkezőkriptává alakították. Erről tanúskodnak a monumentális sírkőlapok a templom falának támasztva. A főtéren, amelyet csak “Holland tér”-nek hívnak, építették meg a németalföldi kereskedők a saját templomukat, elkötelezett keresztény hitüket jelképezve. A tér másik elnevezése “Vörös tér”, mivel az épületek mind vörösre vannak lefestve. Itt a trópusokon ez nagyon egyedi, ezért a legtöbb kínai esküvői fotózás ezen a téren zajlik, mert a kínai kultúrában a vörös szerencsét jelent.
Érdekes, hogy a Krisztusnak szentelt templom ma is protestáns templomként funkcionál. Színes világ ez, a kulturális, faji, vallási diverzitás valahogy mégis működik. Hiába államvallás a muszlim, és a kormány aktívan terjeszti is az iszlámot – jóval több kedvezményt ajánl fel az élet minden területén a muszlim lakosoknak és egyre építi a kapcsolatot a muszlim országokkal – a többi vallást is tolerálja az alkotmány. Malajzia vallási eloszlása szerint lakosságának hatvan százaléka iszlám vallású; tizenkilenc buddhista, kilenc keresztény és hat hindu, a maradék konfucianizmust, taoizmust és más hagyományos kínai vallást gyakorol. Ami még színesebbé teszi a képet, hogy ez a vallási eloszlás nem teljesen fedi az etnikai valóságot. A malájok teszik ki a felét, ezen felül van még huszonnégy százalék kínai és hét százalék indiai. Malájnak ugyanis csak az nevezhető, aki muszlim, és gyakorolja a hagyományos kultúrát (öltözködés, szokások, stb). A lakosság egytizede bumiputra státuszban van. Ők a Maláj-félsziget őslakos emberei, akik etnikailag lehetnek thaiok, khmerek, vagy borneóiak, nem gyakorolják az iszlámot, mert legtöbben a kereszténységre tértek át, de az egyik szülőjük muszlim. Vannak olyan muszlimok is, akik nem kapták meg sem a bumiputra, sem a maláj státuszt, de aktívan harcolnak érte, mert mindkettő több kedvezménnyel jár az adózást illetően. Ezen kívül ott van az "orang asli"-nak nevezett bennszülött lakosság, akik Malájzia őserdeiben élnek.
Eddig úgy tűnik, sikerült fenntartani ezt a multikulturális egyensúlyt. Hozzá kell tenni viszont, hogy az ország mint önálló állam 1957 óta létezik. A hatodik miniszterelnöknél és a tizenharmadik szultánnál tartanak. Most írják saját történelmüket. Gondoljunk vissza, a magyar államalapítás kezdetén mi is hasonló cipőben jártunk, első királyunk, István, Imre herceghez írt intelmeiben így szólt: "Mert az egy nyelvű és egy szokású királyság gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsd és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.". Vajon meddig működik ez?

Gasztronómiai túrán Penangban

Fedezzük fel Malajziát körutunk második állomása Penang volt. Hosszú hétvége, az indiaiak a Deepavalit ünneplik. Az összes ilyen ünnepet borzasztóan komolyan veszik, a dekoráció a józan ész határát súrolja a nyílvános tereken és középületeken. És persze a lényeg, hogy jár érte 1-3 munkaszüneti nap. Ugyan ez egy hindu ünnep, a fényről szól, ami abban nyílvánul meg, hogy színes rizsből raknak ki formákat a padlóra. Mostanában egymást érik ezek az ünnepek. Karácsonykor mindenhol giccses műanyag karácsonyfák, világító kék rénszarvasok műhóval leszórva, csilingelő karácsonyi zene, hóemberek és télapók mindenhol. Vagy a kínai holdfesztiválkor mindenhol lampionok lógtak, az elég hangulatos volt. Vagy a legjobb, múlt pénteken Malajzia nyerte meg a Suzuki-kupát, Délkelet-Ázsia focibajnokságát, ezért a miniszterelnök másnapra munkaszüneti napot rendelt el. Ilyen is csak a hetedhét országon túli királyságokban létezik.
Szóval épp a hinduk ünnepe ürügyén készültünk hasznosan tölteni a hosszú hétvégét, „happy deepavalit” kívánva az égnek minden percben. Lehetőségünk volt választani úticélok közül is. Az egyik a közeli hegyekbe epret szedni a bangladeshiekkel, a másik a világörökség részévé nyilvánított Penang kínai és orosz barátainkkal. Végül praktikus okokra hivatkozva lemondtuk az előbbit és összepakoltunk a háromnapos útra. Szállást foglaltunk előre – nem volt egyszerű, mert ilyen hétvégekor mindenki utazik – egy négyszemélyes apartmant egy neoviktoriánus villában. Nekünk ugye nincs kocsink, és hát úgy néz ki nem is lesz. Eddig is elvoltunk taxival meg tömegközlekedéssel. Múltkor amikor kibéreltünk egy autót egy hétre
megbizonyosodtunk róla hogy jobb a stresszmentes utazás a taxihátsó ülésen. Szóval bepattantunk egy takkerbe mert a sofőrünk Grace messze lakik. Útközben autópályán dugó – egy motoros karambolozott, az út szélén feküdt, éppen takarták le fekete kabátjával, nem volt szép látvány. Az úticél a messzi-messzi távolsági buszállomás... Itt is őrület van ilyenkor, a taxiból kiszállókat rögtön elkapják a fullajtárok. Felrántják az ajtót és "kisegítenek" a taxiból. Mert a buszállomáson rengeteg buszvállalat működik, kicsi fülkékben árulják kb ugyanolyan áron a jegyeket. Nagy a konkurenciaharc mert aki legelöl van, az a legkelendőbb. Ezek a zsiványok hátrányos helyzetben a hátsó ablakoknak dolgoznak, ezért már kinn az utcán megpróbálják eladni a jegyeket. Meg se várja hogy kiszállj, már nyitja is az ajtót, és követ az állomásig. Nagyon agresszívak. Nehezen értették meg, hogy nem akarunk most buszozni, csak a barátainkat várjuk.
Öt óra utazás után végre megérkeztünk. Nem igen tudtam semmit a városról csak amit elolvastam wikipédián, de Grace biztosított minket, hogy ő itt nőtt fel és mindent ismer, ne aggódjunk. Ekkor még nem tudtuk, hogy neki ez az ismeret az összes étterem ismeretét jelenti, a legjobb helyi konyhákat fogások alapján csoportosítva. Itt Malajziában az étterem nem az a klasszikus otthon megszokott. Sátrak, bódésorok, régi garázsok, jó minőségű kajával és józan árakkal. Főleg helyiek esznek itt. Macskák mindenhol. Itt Penangban ezek a hosszú házak vannak, mert annak idején a ház frontfalának a szélessége alapján kellett fizetni az adót. Így lettek 3 méterszer 40 méteres folyosóházak. A legvicesebb, hogy a wc általában a legvégén van, és át kell menni a konyhán minden egyes alkalommal. Itt aztán az ÁNTSZ a haját tépné. Bár nem mondanám hogy bármi is koszos lenne, meg a macska sem ugrik fel az asztalra (mert aszfaltmacskák maradnak, levágják a farkukat már kiskorukban hogy ne tudjanak egyensúlyozni), de az összhatás valahogy mégis kínosan megmosolyogtat.
Nézzük Penang híres fogásait. Rengeteg olyan kaja van, amit csak itt lehet kapni, sehol máshol. Vagy ha lehet is, akkor az nem ugyanolyan. Ilyen a Char Kuay Teow, ez a sült tészta, amit országszerte híresen finoman készítenek az egyik garázsétteremben és lássanak csodát a mi szállásunk éppen ezzel szemben volt! Sajnos éppen zárva mert inkább reggelizőhelynek számít. De sebaj, nyakunkba vettük a várost és elmentünk Chinatownba utcai kaját enni. Hosszú utca, két oldalán vasrudakból összerakott sátorbódék, a végén műanyagszékek asztalokkal. Itt aztán nincs konkurencia. Mindenki más ételt készít, jól megszervezve. Csak sétálgatsz, rámutatsz arra, ami tetszik és kihozzák az asztalodhoz. Mi csak lestünk de Grace rendelt mindenből szerintem, mert huszonöt féle fogást hordtak ki öt percen belül. Nehéz így utólag beazonosítani mi micsoda volt. Lassan én is olyan leszek, mint az idős japán kolléganőm, aki notesszal jár mindenhova és felírja a kaják nevét amiket eszik. Gondolom utánanéz azután mert komolyan gyakran nem lehet eldönteni miből készült. Volt ott egy sült hal, egészben fejestül, volt egy habartleves, tésztával és vérkockákkal, voltak zöld levélbe becsomagolt sült tojáshab(?), sült csirkeszárnyak, sült tészta, felfújtak.

Ezek mind a kínai konyha specialitásai, de ez a kínai nem az, amit a kínai étteremben megtalálsz. Mivel ezek a kínaiak sem ugyanazok már, akik Kínában vagy bárhol élnek. Főleg, mert keveredtek a malájokkal már évszázadokkal ezelőtt. Múltkor adott elő egy penangi fickó róluk, saját múltjukról a múzeumban. Nehéz helyzetben vannak, mert elmondása szerint nemzeti identitászavarban szenvednek. Se nem kínaiak se nem malájok. Úgy hívják őket hogy Peranakaan közösség, ami szimplán csak idegent jelent. Az indiaiak is Peranakaan malájul, de idővel már csak a kínaiakra vonatkoztatták, mert ők voltak a legtöbben. Más néven Baba-Nyonya közösség, ami pontosabban meghatározza őket, csak kicsit hülyén hangzik. A férfiak elnevezése „baba” a nőké a „nyonya”. Kultúrájukat, öltözködésüket, vallásukat, konyhájukat és nyelvüket tekintve már eltávolodtak az anyaföldjüktől. A 16. század óta élnek a maláj félszigeten, pontosabban csak Penangban, Melakában és Szingapúrban. Vagyontalanul érkeztek, hatalmas szorgalommal és munkabírással, és két generáción belül a társadalom legrangosabb tagjaivá nőtték ki magukat. Ez csak fokozódott a 18. században, amikor a britek megérkeztek, mert csak ez a kis közösség tudott hamar megtanulni angolul, meg egyébként is könnyebben létesítenek kapcsolatokat, mint a malájok vagy indiaiak. Ezért a brit iparnak és mindenféle új intézményeknek hamar hasznos tagjaivá lettek. Nyelvüket tekintve nagyon érdekes, kevert kantoni-malájt beszélnek, egyes kínai dialektusokat megértenek, de írni nem tudnak már írásjelekkel. A hagyományos kínai ünnepeket megtartják, de már nem tudják mi mit jelent...
Visszatérve, vacsora után nekiindultunk az éjszakai életnek. Egy tengerparti bárba ültünk be egészen addig, amíg a növekvő dagály elmosta az asztalunkat is. Hihetetlen, két órán belül több mint egy métert emelkedett a tengerszint! Kénytelenek voltunk továbbmenni. Meglátogattunk egy indiait, „ahol a legjobb csirkét adják Penangban” Grace szerint. Azt hiszem tandorit ettem rizzsel meg sárkányerős csiliszósszal. Másnap meg is volt a böjtje, nem voltam túl jól reggel sem, de gondoltam majd a reggelitől jobb lesz. Lementünk a híres Char Kuay Teowba az utca túloldalán. Ez a híres sült tészta az egyik kedvenc fogásom lett egyébként. Minden ami ízlik, megpróbálom elkészíteni otthon. Az első a halgolyóleves volt, hihetetlen egyszerű, mert minden hozzávaló készen van csak belerakom a tányérba a zsenge zöldborsót, salátát, halgolyót és babcsírát és leöntö forró levessel. A második volt ez a sült tészta, na az nem sikerült olyan jól, de már tudom miért. Hiába nagy a wok, nem szabad teletölteni, egy-két adagnál többet nem szabad készíteni belőle. Erre a fogásra mindig várni kell vagy húsz percet a piacon is, mert frissen készítik és általában nagy a sor. Én persze csináltam egyszerre vagy öt személynek azért lett fura az íze meg az állaga is. A harmadik már indiai fogás, dahl naanal és zöldségekkel, aktuális kedvencem. Múlt héten csináltam, jaj annyira jó lett hogy rögtön le is írtam a receptet amit aztán aranyba öntöttem. Megfőzöm kurkumával a vöröslencsét, aztán rádobom a felszeletelt hagymát, köményt és zöldcsillit és tovább főzöm, amíg teljesen pépes nem lesz a lencse. Végül wokban összepirítok mustármagot, currylevelet és vöröscsillit, majd a végén hagymát fokhagymát és paradicsomot adok hozzá. Végül ezt az egészet hozzákeverem a lencséhez és megsózom. Naanal eszik, ez az indiaiak kenyere, lisztből, sóból meg élesztős vízből. Én raktam bele zsályalevelet meg fokhagymát. Kurkumán és mustármagon párolt káposztát és sült zöldbabot ajánlok hozzá.
A sült tészta mellé rendeltünk a híres fekete főnixkarmokból (póriasabb nevén sültcsirkelábak) meg valami savanyú tojáshabot banánlevélben kisütve gúla alakúra csomagolva. A vérkockákat ecetes lében úszva már nem vártam meg. Visszavonulót fújtam és felmentem a szállásra többszörös gyomorürítésre. Még most sem hevertem ki, jelenleg is elkap a hányinger ahogy ezt írom, pedig már hetekkel ezelőtt történt. Nem tudom meddig maradtak a többiek, két órát talán, de végül ijesztő csirkelábak és rémisztő-remegő vérkockák elől menekülve találtam magamat rémálmomban. A többiek szereztek valami kínai gurutól egy csodaszert, ezért egy óra alatt kihevertem a gyomorrontást. Bár az élmények annyira összekeverdtek, hogy több kínai társaságában tökéletes malájsággal a főnixkarmok legendáját adtam elő, amikor felébredve megbizonyosodtam lázas létezésemről a légkondi nélküli szobában.
Próbáltam optimizmussal tekinteni a nap további részére. A többiek jóllaktak, remélhetőleg a következő három órában kerülni fogjuk a falatozókat. A túra folytatódott, ezúttal templomnézőbe mentünk. Voltunk a kígyótemplomnál. Egy kínai templom tele kígyókkal. Mindenhol, de a szentélyek körül különösen sok, az udvaron meg kígyópark van berendezve, kígyók szabadon, ketrecekben meg terráriumokban. A kert sarkában kis színpad porondmesterrel, aki egy szórakoztató kígyóshowt kezdett el épp. Nem félek egyébként a kígyóktól, de ez a fickó úgy felvezette az összes kígyót, amit bemutatott, a legártalamatlanabbal kezdte, és a legveszélyesebb volt az utolsó, szóval olyan beleéléssel mutatta be nekünk a fajokat, hogy amikor az idegesen rángatózó királykobra fejét puszilgatta, már én is megbántam hogy az első sorba ültem. Kígyótemplom után egy buddhista kolostorkomplexumba indultunk, de persze a többiek megéheztek ezért beültünk a „helyre ahol a legjobb az asam laksa”. Ez egy savanyú halleves, sok gyömbérrel és bambuszrüggyel. A biztonség kedvéért maradtam a fürt banánnál, amit a sarki gyümölcsárusnál vettem. A buddhista templomba ezer lépcsőfok vezetett, egy hegy tetején áll elképesztő felhők között. Nyugodt környezet, gyönyörű virágok, kilátás a hegyekre. Egy szerzetes körbevezetett minket és közben röhögve feltett primitív kérdéseinkre próbált egész életbölcsességét felhasználva kielégítő választ adni a buddhista világkép jelenlegi állását illetően. Nem kevés mosolygás nélkül. Hazafelé úton még beugrottunk Penang legrégebbi templomába, nem találjátok ki miért: "Mert ott lehet kapni a legfinomabb tongsuit" Valami szezámmaggal leszórt fekete zselékocka...
Ez volt a mi deepavali hétvégénk. Így visszagondolva anniyra nem is csak a táplálkozásról szólt. Legközelebb valami hangzatosabb címet adok mint: A királykobra, a reinkarnácó és a vérkockák.

Tanulmányi kirándulás Északkelet-Malajziában

Malájzia északkeleti részére látogattunk el a textil múzeumos kollégákkal, Kelantan és Terengganu államokba. Azért ide, mert itt még él a hagyományos szövés és batikfestés manifaktúrája, mondhatni minden sarkon van egy műhely. Repülővel mentünk, mert busszal több, mint nyolc óra lett volna az út. Én még így is szívesebben mentem volna busszal, de ezekkel nem nagyon lehet vitatkozni. Végül Weronikával (lengyel kolléga) külön géppel mentünk mert találtunk egy jóval olcsóbb járatot ugyanarra az időpontra. Így húsz percet várniuk kellett ránk a Kota Bahru-i reptéren a kedves maláj és angol kollégáknak, akiknek ez elég volt megjósolni, hogy ezzel a két kelet-európai lánnyal még gond lesz a következő két napban. Mivel belföldi járat, ezért ellenőrzés nélkül kisétálhattunk a reptérről, ahol már két kisbusz várt minket. Első állomás az állami múzeum volt, két emeletes épület belül faragott faburkolattal. A kiállítás egy vicc volt, egy időszakos a középkori európai kínzóeszközökről: levágott véres ujjakkal, nevetséges bábukkal, az eszközök sem tűntek eredetinek. Hála az égnek sietnünk kelett, mert a tárgyalóban már várt ránk az igazgatóság megterített reggelizőasztallal. Nagyon kedves volt tőlük, ezt otthon nemigen tudnám elképzelni. Elbeszélgettünk a múzeum történetéről, meg úgy általában a múzeumok helyzetéről az országban. Aztán ettük ezt a kék rizst, nasi kerabu a neve, és egy bizonyos virágot használnak a befestésére. Ez itt elég híres eledel. Eddig is már rengeteg félét ettem Malájziában, a sokféle népség ugyanis mind megtartotta a saját konyháját, de úgy tűnik ezt meg kell szorozni az államok számával is, mert minden egyes államnak vannak specialitásai, amit csak ott és máshol nem lehet kapni. Múzeum után irány egy szövőműhely, ahol a songketet, ezt az aranyfonallal átszőtt reprezentatív anyagot szövik. Ennek is megvan a maga kultúrája, mert csak a legmagasabb beosztásban lévők és a királyi család tagjai hordhatják. Nagyon lassú és aprólékos munka, egy hétbe telik elkészíteni egyet és ezer ringittet fizetnek érte. Természetesen mára már ezt is gépesítették, de azok nagyon könnyen felismerhetők a fonákjukról és a szélükről. Sajnos ami a fővárosba eljut az főleg az utóbbi gyatra minőség és a turista a nagy piacon azért az árért már eredetit is vehetne.

Műhely után egy másik műhely, ahol a híres maláj sárkányokat készítik.

A kampungokban, falvakban ma is a legmenőbb játék sárkányt reptetni, szépek, színesek, és képesek felreptetni az embert akár tizenöt órán keresztül! Nem csodálom, az egyik hat méter széles volt. Egy bácsi készítette a keretüket bambuszból, aztán jön rá a kifestett kidíszített nájlonfólia. Vannak textilből is, de azok nem repülnek túl jól. Mellette volt egy útszéli étterem, betértünk oda ebédelni. A főfőnök kirendelt vagy húszféle tányért, főleg halas, csirkés és marhahúsos egytálételeket, amik az asztal közepére kerültek, és mindenki kapott egy tányér rizst, amire lehetett halmozni a finomságokat. Kipróbáltam mindegyiket, de mivel reggelire is rizst ettünk már elegem lett belőle, és szívesebben ettem volna sült tésztát. Tiszta ovi, nem rendelhet magának az ember. Szegény Weronika meg vegetáriánus, csak a rizst tudta megenni...Ebéd után vissza a kocsiba és irány a batikfestő műhely. Mit műhely, ez egy gyár! Ez volt a legszemléletesebb, egy töltőtoll szerű eszközzel, ami folyékony viasszal van tele és egyébként ők maguk gyártják le rézből, festik meg a mintákat a textilre, igazi kreatív munka, akkor találják ki. Mi is kipróbálhattuk, elég nehéz vele dolgozni, mert el kell találni a viasz folyási sebességét, ha nem akarsz pacákat hagyni. Aztán befestik ecsettel különböző színű textilfestékkel az anyagot, ami ha megszáradt beáztatják forró vízbe. A forró vízben a festék megmarad, de a gyanta kimosódik, és ami marad az az anyag eredeti színe a minták alatt. Maradtunk volna még, de menni kelett tovább, megnéztük a helyi piacot, gyönyörű színes zöldségekkel volt tele az alsó szint. Vásárló nem volt egy sem, viszont minden egyes termékre jutott átlagosan öt légy. A többiek eltűntek, gyanítom a szemközti plázába. Weronikával végül inkább felmentünk a harmadik emeletre és onnan szemlélődtünk. Már este hat volt, és indulni kellett, mert az éjszakát már egy másik államban, Terengganuban töltjük. Három órás autóút állt előttünk, és a két kisbuszból hirtelen egy lett. Három óra nyomorgás után megérkeztünk a szuper ötcsillagos hotelbe, tengerpartra néző kilátás, hullámokra való elalvás. Megérkezett a monszun. Kuala Lumpurban ez azt jelenti, hogy naponta kétszer megindul a zuhé miközben iszonyat nagyokat dörög az ég és a villámok melletted csapnak le. Itt a keleti parton viszont a szállodák csak takarékon működnek, mert a hullámok akkorák, hogy nem lehet fürdeni a tengerben. Én mondjuk láttam két szörfözni szándékozót, de nagyon hamar feladták. Másnap reggel még kimentem a partra sétálni egyet, aztán indulhat a nap. Az állami múzeummal kezdtük, na az itt Kuala Terengganuban tényleg elég látványos, az épület egy 12 emeltes fehér áttört fadíszítéses csipkepalota, vizesárokkal körülvéve, a tengerparton. A kiállításon lehetne javítani, de már lényegesebb jobb, mint a Kota Bahru-i volt. Megint egy batikműhely, de ez most más műfaj, itt egy nagy pecsétlővel nyomják rá a mintát, szorosan egymás mellé. Kevésbé kreatív, több erőfeszítés, ezért itt férfiak dolgoztak. Vagy beterítik vele az anyagot vagy csak egy sormintát raknak a szélére. Úgy is hívják, hogy blokktechnika. Ezután még egy songketműhely, majd megnéztük a főmecsetüket, ez a kristálymecset vagy micsoda, mert tükörfalú kívülről. Ez a két északi állam nagyon erős iszlám vezetők kezében van, és vannak külön törvényeik is. Például amíg még voltak mozik, mert most már nincsenek, de amíg voltak, addig csak felkapcsolt villannyal lehetett nézni a filmet. Van ez a iszlámrendőrségük, akik nemrég megbüntettek több kézen fogva járó fiatalt az utcán, mert nem tudták bemutatni a házassági okiratukat. És ez még az enyhébb verzió, az a kemény, amikor éjszaka törnek rád a lakásodban. Volt egy ilyen eset, amikor egy ismert tévés személyiség, egy negyven feletti elvált nőt kaptak el a pasijával a saját lakásán, és persze nem voltak házasok. Ez ráadásul Kuala Lumpurban történt, elég nagy botrány lett belőle, fizetniük kellett rendesen a büntetést. Itt északon ötszáz ringitt bírságot kell fizetni, ha nem vagy „rendesen” felöltözve. Csak kendőt, kebayát, sarongot viselő nőt láttam, tehát hagyományos ruházat mondhatni kötelező, nem hordanak szűk farmerokat a fiatalok sem. Persze a mecsetben meg ott sminkeli magát a kiscsaj az imaszobában. Mecset után újra egy songket műhelybe mentünk, nem értem miért kell ennyiszer látni ezt a szövést. Már a végére annyiszor láttam, hogy megtanultam hogy kell csinálni. Itt annyira jó fejek voltak, hogy ajándékot is kaptunk, songket tolltartót meg egy ilyen névjegykártya tartót bőröndhöz. Be kellene szerezni egy bőröndöt is most már. Ami itt a legjobban a tetszett azok ezek a tekerők. Apa, anya, nekünk is ugyanilyen van! Végül amikor már azt hittük, megyünk végre enni, a kisbusz egyre szűkebb utcákra vezetett be minket. Poros földutak, cölöpökön álló faházak, utcán játszó gyerekek, szaladgáló kacsák, csirkék. Egy folyóparti kis kampung, ahol minden második házban csónak vagy hajókészítő műhely van. Kettőt látogattunk meg, csodaszépek. Ezek a képen kis csónakok, de egy nagyobb hajó két évig készül, tikfából van az egész, kb. egymillió ringitt az ára. Most fejezett be egyet a mester, már a Langkawi szigeteken hajózik vele egy milliomos.